Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az elhívás és szent ember

2018.02.06

A szent elhívás szentségre, vagyis az embernek a megszentelésére elhívása, mely kizárólagosan Isteni aktushoz Isten oldalán Isten akarata szerinti munkálkodás szükséges, vagyis az embernek végül már mindig és minden körülmények között Isten a Lélek szerint kell cselekednie, a maga feje, a maga értelme után többé már nem menésről van tehát itt szó, vagyis az embernek ennek végleg meghalásáról. A szent elhívás így az összességében, azaz minden értelemben az igazán szentül, igazul, ártatlanul élésre, igaz hittel való élésre elhívás, vagyis olyan tiszta és teljes szellemi életre elhívás (ami tulajdonképpen visszahívás is a valóságos életre), ami méltó Istenhez. Isten tehát erre hív el minden embert, és nem pedig emilyen vagy amolyan ettől más életre, ilyen vagy olyan más cselekedetekre. Az Isten és Fiában való erős hit, cselekvő szeretet, béketűrés, és reménység nélkül azonban az ember semmiképpen nem üdvözülhet, azaz nem lehet valósággal is szent.

Mi földön élő emberek a legnagyobb többségünkkel még tehát mindig csak elhívott szentek, azaz legfeljebb is csak szentelés (tisztítás) alatt álló szentek (végül Istennek teljesen tiszta lelki edényei) vagyunk illetve lehetünk, és nem pedig Isten által (már) meg is szenteltek. Itt a földön ugyanis még mindenki bűnös, azaz még mindenki híjával van Isten dicsőségének. Az Isten által már megszentelt ember azonban a bűnösökével ellentétben az egész romolhatatlan testével, azaz a teljes és tiszta szellemi lelkével Istenhez hasonlatosan ragyog, vagyis már csak világosságot áraszt ki magából! Nahát, ilyen valóban szent, azaz már valósággal is szent embert, még most sem igen hordoz a hátán a Föld Jézus a Krisztus óta. Viszont egyes Isten oldalán álló emberek sajnos elkövetik azt a hibát, hogy kikövetelik maguknak, hogy ők már valósággal is szentek, pedig ha ez az esetükben tényleg úgy lenne, hogy Isten őket itt már a teljességükkel megszentelte volna, azaz eredeti dicsőségüket is visszaadta volna nekik, vagyis meg is dicsőítette volna őket, akkor a bűnös emberek már rég rájuk vetették volna magukat, hogy őket megerőszakolják, mint azt Szodomában tették volna az ottani bűnös emberek Istennek Lótot és családját meglátogató angyalaival is.

Ugyanez az előbbi gond jelentkezne egyébként a lényegében az előbbit jelentő újjászületett embereknél is.  Az ember újjászületettként meg is „születése” (a valósággal újjá „szülöttsége”) is tehát csakis azzal és akkor lesz meg, ha itt őt az újjászülésre még nem érdemes emberek is látják a testi szemeikkel, vagyis amikor őt, a szellemi lélek társukat a dicsőséges testével a teljességében megnyilvánultan látják.  Az ilyen romolhatatlan testű, azaz Krisztus dicsőséges testéhez hasonló tiszta testű emberek viszont mostanában aztán már végképp nem futkároznak itt a földön, viszont bizonyos számmal már vannak Lélek általi újjászülés alatt álló emberek, akik viszont megelőlegezve már mondhatók akár még szenteknek is, noha a teljességükkel még nincsenek megszentelve, és a világban így, azaz valósággal és teljes tökéletesen újjászületetten megjelenítve, vagyis itt is nyilvánvalóvá téve se. Ezek az emberek csakis tehát a szellemi teljességükben jelen napvilágon is való megjelenésük pillanatában lesznek tehát valósággal is újjászületettek, ahogyan a fizikai test is csak akkor mondható megszületettnek, ha az a teljességével napvilágra jön, azaz ha az itt a világnak külső felében is láthatóvá lesz. Az itt már sokféleképpen értelmezett valósággal újjászületett ember tehát nem más, mint a jelen napvilágon is láthatóvá lett, vagyis valós szellemi teljességével itt is megnyilvánultan létező és élő szellemi lélek romolhatatlan testtel, mellyel ő valóban egy és azonos, vagyis még csak nem is a mulandóság alá vetett energiatestében (csak az étertestével, vagy csak a még inkább felhő- illetve páraszerűnek mondható "aura"-testével) van itt a mulandó valóságban nyilván.

Aki földön hús-vér testben élő ember azt mondja, hogy nem vétkezik, azaz, hogy nincsen bűn benne (már teljesen tiszta), az ezzel még magát is megcsalja, mert bizony nincsen abban igazság. Az ilyen „jó lélek” vagy „jó ember” (ne adj Isten már szent ember is) tehát egy hazug ember, aki Isten parancsolatait nem, vagy nem mindet tartja meg, hanem éppen hogy áthágja azokat. Ez az ember még tehát nincsen isteni szeretettel beteljesedve, mert akkor kivétel nélkül meg is tartaná, és meg is cselekedné az Istennek és Fiának minden beszédét, és nem pedig ehelyett sötétségben, vagy abban is élne. Az ilyen emberek tehát még mind világszeretők, vagy inkább világszeretők, vagyis nincsen meg bennük az Atyának szerelme, hanem még csak úgy tesznek, mintha teljességgel meglenne. Őt is ugyanis még csak testi szeretettel szeretik, ha egyáltalán így is szeretik, és nem pedig ezt is csak mondják. Az igaz szeretettel beteljesedett embernek ugyanis megvannak az igaz szeretet részeit képező isteni tulajdonságok a teljességükben mind, mint például a bölcsesség, türelem, alázatosság, szelídség, azaz erőszakmentesség, megbocsátás, állhatatosság, vagyis a kitartás az isteni jó mellett, békesség, és újabban ide tartozik már a kegyelem, és irgalom is, és persze ő már bűnt sem követ el többé még csak egyet sem, azaz már valósággal is szent ember.

Az embernek a maga részéről is tehát abban kellene szorgalmatoskodnia, vagyis Isten és Fia után leginkább azzal kellene foglalatoskodnia, hogy mind a lelki mivoltával, mind pedig a testi mivoltával (testtudatosságával) tiszta, azaz szeplő, szennyfolt nélküli legyen, és hogy ilyen életet éljen a jelen körülmények között is. (Testileg is látszódjon tehát a tiszta és teljes szellemi élet mivolta élete.)

Itt a földön élvén azonban mindenki bűn (s így ítélet alatt is) van, vagyis Jézus eltávozása óta nincsen itt még csak egy igaz ember sem. Mivel azonban minden ember vétkezett, Isten dicsőségétől minden el is estek. Megigazulni így pedig csakis a Jézus Krisztusban lett váltság által tudhatnak, Aki engesztelő áldozatul volt Istennek az emberi bűnök Isten általi megbocsátására.  Az Isten szerelmesei viszont „hivatalos szenteknek” tekinthetők, és éppen ezért Isten által szentségre ki-illetve elválasztott emberek létezéséről már szintén lehet beszélni.

Az Isten szerelméről is pedig tudni illene, hogy „az” az emberi szívbe (vagyis az ember szellem és lélek egysége szellemi önazonosságába) az Isten által adott Szentlélek által kerül. Az emberek ugyanis nagyon is hiányosak isteni szeretetben (pedig Isten hasonlatosságaiként teljességgel isteni szereteteknek kellene lenniük), és ezt a hiányt Isten a nekik adott Szentlélek révén tölti be. (Ha az ember nem kapott a cselekedetei (engedetlensége) végett Szentlelket, akkor azt az embert Isten nemhogy megszentelni, hanem igazán még csak szentelni sem tudhatja, mert az így még csak az ördög hatalmába tartozik, ami hatalomnak semmi köze Isten szeretet hatalmához, ha szeretőnek mutatkozik is, mert az csak tettetett szeretet, erőszakos szeretet, ami az ördögnek van.)

Teljes ártatlanságra kellene tehát jutnunk Jézusnak a Krisztusnak eljövetele napjára, ugyanakkor pedig ugyanazon egyet kellene szólnunk is Isten és Fia felől, vagyis egy akaraton és egy értelmen kellene lennünk Őket és dolgaikat illetően. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten értelmével kellene ismernünk és értenünk Istent és Fiát. Egyenesen Őtőlük eljutván tehát a teljes ismeretükre már bizton reménykedhetünk benne, hogy Isten megszentelni is fog bennünket, vagyis, hogy azzal már mi is az Ő szent emberei, az Ő dicsőségével is „felruházott” igaz szentjei leszünk, Istennek már bármelyik léttartományában tartózkodván is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.